Ady a Kalota hídján átkelő templomnépet figyeli, Petőfi a székelyeket szólítja meg, Reményik egy havasi patak hangjára hajol közelebb. A huszonöt vers között van tájkép, szerelmes vers és csatadal is. Némelyiket a helyszíne, másikat a megszólított közösség vagy a keletkezés helye köti Erdélyhez.
A Kalota partjától az erdélyi hadjáratig
1. Ady Endre – A Kalota partján
Kalotaszeg. A Kalota hídján templomból hazafelé vonul a falu népe.
Pompás magyarok, templomból jövet
Mentek át a Kalota folyón
S a hidat fényben majdnem fölemelte
Az ölelő juniusi nap.
Mennyi szín, mennyi szín, mennyi kedves
És tarkaságban annyi nyugalom
És fehér és piros és virító-sárga,
Izgató kék és harcos barna szín
S micsoda nyugodt, nagyságos arcok,
Ékes párták, leesni áhítók.
Papi-beszéd kemény fejükből csöndben
Száll el s nyári illattal vegyül.
Mily pompás vonulások a dombon.
Oh, tempós vonulás, állandóság,
Biztosság, nyár, szépség és nyugalom.
S reám nyilaz a nyugtalanság:
Leány-szemek, Sorsom szemei,
Szemek, melyekben rózsás, húsz éves,
Vidám kamasznak látom magam,
Szebb szemek minden volt szemeknél
S bennük végkép megpecsételtetett
Az én örök-bús ifjuságom:
Vonzódás, drága üzetés,
Csapongás a végső csapásig
S imádkozva nézni e nagy szemekben
Magamat és mint vagyok bennük.
Csönd, június van a szívemben,
Átalvonult templomi népség
Belémköltözött áhitata
S e percben a Kalota partján
Biztosság, nyár, szépség és nyugalom.
2. Petőfi Sándor – Erdélyben
Erdély és Magyarország egyesítésének kérdése szólal meg a versben.
Barangol és zúg, zúg az őszi
szél.
Csörögnek a fák száraz
lombjai,
Mint rab kezén a megrázott
bilincs.
Hallgass, zúgó szél, hadd
beszéljek én!
Ha el nem hallgatsz,
túlkiáltalak,
Mint nősirást az
égiháború.
Egy nemzet és két ország
hallja meg,
Mi bennem eddig titkon
forra csak,
S a mit keblemből mostan
kiröpítek,
Mint a volkán az égő
köveket.
Az forra bennem, az fájt én
nekem,
Hogy egy nemzetnek két országa
van, hogy
E két-országos nemzet a
magyar!
Ez tette lelkem pusztává, a
bánat
Pusztájává, hol egy tigris
lakik:
A vérszemű, a lángszemű
harag.
Oh e vadállat hányszor verte
el
Magányos éjim csendét, a
midőn
Besüvöltötte puszta lelkemet!
–
Mely ördög sugta, hogy
kettészakadjunk,
Hogy szétrepeszszük
a szent levelet,
Mit diadalmas őseink
irának,
Szivök vérébe mártván
kardjokat?
Kettészakadtunk, és a szép
levélből
Rongyok levének, miket
elsodort
És sárba dobott a századok
viharja.
Lábbal tiportak bennünket.
Könyűket
És jajkiáltást küldöttünk az
égbe,
De panaszunkat az be nem
fogadta,
A rabszolgákat nem hallgatja
az meg,
Mert a ki jármot hágy nyakába
tenni,
Méltó reá, hogy azt hurczolja
is,
Míg össze nem dől a korbács
alatt.
Tartottunk volna össze: a
világ most
Tudná hirünket, nem
volnánk kizárva
A templomból, hol a
nagy nemzeteknek
A tisztelet tömjénét
égetik.
Tartottunk volna össze, nem
törölnénk
Szemünkből annyi fájdalmas
könyűt,
Midőn forgatjuk reszkető
kezünkkel
Történetünknek sötét
lapjait.
A porszemet, mely csak
magában áll,
Elfúja egy kis szellő,
egy lehellet;
De hogyha összeolvad,
összenő, ha
A porszemekből szikla
alakúl:
A fergeteg sem ingathatja
meg!
Fontoljuk ezt meg, elvált
magyarok,
A mit mondtam, nem új, de
szent igaz.
Az események romboló
szele
Nem fú jelenleg, és a
porszemek
Nyugton hevernek biztos
helyökön;
De ha föltámad a szél,
mielőtt
Egygyé olvadnánk: el-szétszór
örökre
A nagy világnak minden
részibe,
És soha többé meg nem leljük
egymást.
Iparkodjunk. A század
viselős,
Születni fognak nagyszerű
napok,
Élet-halálnak vészes
napjai.
Fogjunk kezet, hogy
rettegnünk ne kelljen
Az eljövendő
óriásokat.
Tartsuk meg a szép, a
szent kézfogást,
Tartsuk meg azt, oh
édes nemzetem!
Ki legelőször nyujtja
ki kezét,
Azé legyen a hála s a
dicsőség;
S ki elfogadni azt
vonakodik?
Annak porára szálljon
minden átok,
Melyet sirunkra majd
virág helyett
Ültetni fognak
maradékaink,
Kiket örökre
megnyomoritánk!
3. Petőfi Sándor – A székelyekhez
A költő közvetlenül a székelyekhez fordul.
Köröskörül sötét felhő az
égen,
Egy magányos csillag ragyog
középen.
Az a csillag ott a magyar
nép képe,
Kit idegen népek vettek
középre.
Nagy a világ, és testvérünk
nincs benne,
Nincsen, a ki bajainkban
részt venne.
Dehogy testvér a
magyarhoz a világ!
Ellensége minden
ember, a kit lát.
Ha a magyar is elhagyja a
magyart,
Nem lesz akkor olyan, a ki
vele tart,
Ugy eltűnik, mint az égről
a csillag,
Ha a sötét felhők reá
borulnak.
Föl, székely, föl, közös az
ellenségünk,
Ti nektek is az árt, a
ki mi nékünk,
Az vert vasra titeket,
a ki minket,
Együtt törjük szét a
közös bilincset!
Mert végtére szabadokká kell
lennünk;
Hadd legyen az egész világ
ellenünk!
Bennünket az még kétségbe
ne ejtsen,
Hisz velünk van az igazság
s az isten.
Mutassuk meg: a magyar nem
olyasmi,
Mint a gyertya, mit el lehet
oltani!
A magyarnak élnie kell
örökké,
És nem szabad rabnak lennie
többé!
Föl, székely, nézz szembe az
ellenséggel;
Ki néz vele szembe, ha
nem a székely?
Hisz a székely ősapja
volt Attila,
Kit ugy híttak, hogy az
isten ostora!
Hiába, Bécs, hiába van
gazságod,
Küldheted ránk a ráczot, a
horvátot;
Állani fog, állani fog
Magyarhon,
Élni fogunk, élni fogunk
szabadon!
4. Petőfi Sándor – Az erdélyi hadsereg
Az erdélyi hadjárat verse. A kötet Bánffyhunyadot jelöli meg keletkezési helyként.
Mi ne győznénk? hisz
Bem a vezérünk,
A szabadság régi bajnoka!
Bosszuálló fénynyel jár előttünk,
Osztrolenka véres csillaga.
Ott megy ő, az ősz vezér;
szakálla
Mint egy fejér zászló
lengedez;
A kivívott diadal
utáni
Békességnek a jelképe
ez.
Ott megy ő, a vén vezér,
utána
A hazának ifjusága
mi,
Igy kisérik a vén zivatart
a
Tengerek szilaj
hullámai.
Két nemzet van egyesűlve
bennünk,
S mily két nemzet! a lengyel
s magyar!
Van-e sors, a mely
hatalmasabb, mint
E két nemzet, ha
egy czélt akar?
Egy a czélunk: a közös
bilincset
Összetörni, melyet
hordozánk,
S összetörjük, esküszünk
piros, mély
Sebeidre, megcsufolt
hazánk!
Küldd elénk, te koronás
haramja,
Légionként
bérszolgáidat,
Hogy számodra innen a
pokolba
Holttestökbül épitsünk
hidat.
Mi ne győznénk? hisz
Bem a vezérünk
A szabadság régi bajnoka!
Bosszuálló fénynyel jár előttünk
Osztrolenka véres csillaga.
5. Petőfi Sándor – A székelyek
A vers megszólítottjai az erdélyi székely katonák.
Nem mondom én: előre
székelyek!
Előre mentek úgy is, hős
fiúk;
Ottan kiván harczolni
mindegyik,
Hol a csata legrémesebben
zúg.
Csak nem fajult el még a székely
vér!
Minden kis cseppje drágagyöngyöt
ér.
Ugy mennek a halál elébe
ők,
A mint más ember menyegzőre
mén;
Virágokat tűznek
kalapjaik
Mellé, s dalolnak a harcz
mezején.
Csak nem fajult el még a
székely vér!
Minden kis cseppje
drágagyöngyöt ér.
Ki merne nékik
ellenállani?
Ily bátorságot szívében
ki hord?
Mennek, röpűlnek, mint a
szél, s üzik
Az ellenséget, mint a
szél a port!
Csak nem fajult el még a
székely vér,
Minden kis cseppje
drágagyöngyöt ér!
6. Petőfi Sándor – Vajda-Hunyadon
A helyszínt a cím is megőrzi: Vajdahunyad.
Fogadjatok be, ti dicső
falak,
Fogadj magadba, híres ősi
vár!
Légy üdvezelve… hol a hős
lakott,
A költő ottan lelkesedve
jár.
Mily hős lakott itt, a nagy
Hunyadi!
Mily lelkesűlés éget
engemet!
Szivemnek hangos
dobbanásai,
Beszéljetek ti ajkaim
helyett.
Itten lakott, tán olykor épen
itt
Gondolkodék e bástya
tetején,
Innen tekintett a jövőbe
ő,
A honnan most a multba nézek
én.
Itt pihené ki
fáradalmait,
Midőn elzúgtak a kemény
csaták,
Melyek Konstantinápoly
tornyain
A büszke félholdat
megingaták.
Jó pihenő hely… csendes szép
magány
Mélyen lehajló völgynek zöld
ölén…
Itt len a vár; nem éri a
vihar
Még a zászlót sem tornya
tetején.
El van rejtezve a világ
elől
E szent magány; beléje más nem
lát,
Csak messziről fehér fejével
a
Hegyek nagyapja a vén
Retyezát.
Szólott Hunyadvár bámuló
gyönyörrel:
»Kit látok? oh kit látok?
Hunyadit!
Megjöttél hát, oh hősök
hőse, végre,
Kit vártalak négy hosszu
századig.
Én hittem azt, hogy vissza
fogsz te jőni,
Ez a hitem volt, mi
erőt adott,
Hogy el ne dőljek, hogy
viselni bírjam
A négy száz éves
gyászt és bánatot.
És megjövél… légy hévvel
üdvezelve,
Hosszan várt vendég, óh
hős, oh apám!
Csak az fáj most, hogy
nem tud sirni a kő…
Örömkönyűimet
hogy ontanám!«
Felelt a vendég: »Sajnállak,
szegény vár,
Hogy örömedet el kell
rontani…
Csalatkozol; nem az jött, a
kit vártál,
Az én nevem Bem, és nem
Hunyadi.«
Szólt vissza a vár: »Én azzal
törődjem,
Mi volt akkor s mi mostan a
neved?
A név mulandó, változékony; a
mi
Örök, azt nézem én, a
szellemet.
Nem a nevedről, hanem
szellemedrül
S annak müvéről ismerek
reád:
Az vagy, ki voltál, négy száz
év előtt s most
Te mentetted meg a
magyar hazát!«
7. Petőfi Sándor – Bizony mondom, hogy győz most a magyar…
A kötet helymegjelölése Marosvásárhely.
Bizony mondom, hogy győz most
a magyar,
Habár ég s föld ellenkezőt
akar!
Azért nem győzött eddig is e
hon,
Mert soha sem volt egy
akaraton;
Most egy a lélek, egy a
szív, a kar…
Mikor győznél, ha most
sem, oh magyar?
Egy ember a haza, s
ez halni kész,
S ezért, oh népem, ép
ezért megélsz,
S dicső lesz élted,
boldog és szabad,
A milyen senkié a
nap alatt!
S én bátran állom a csaták
tűzét,
Tudom, hogy a golyó nekem nem
vét,
Tudom, hogy a sors őriz
engemet,
Hogy engemet megölni nem
lehet,
Mert én leszek, nekem kell
lenni, ki
Ha elleninket mind a föld
fedi,
Megéneklem majd
diadalmadat,
Szabadság, és a szent
halottakat,
A kiknek vére volt
keresztvized
S halálhörgése
bölcsőéneked;
Meg kell, hogy érjem
azt a szép napot,
Midőn áldásodat
reánk adod,
S mi annyi átokteljes év
után
Sirunk, mosolygunk az öröm
mián,
Midőn, mit eltört lánczunk ád,
a nesz
Egy szabad nemzet imádsága
lesz!
Meg kell, hogy érjem azt a nagy
napot,
A melyért lantom s kardom
fáradott!
8. Petőfi Sándor – Ki gondolná, ki mondaná…
Petőfi a verset Szászsebesen írta.
Ki gondolná, ki
mondaná,
Hogy e hely
csatatér?
Hogy néhány rövid hét
előtt
Itt folyt el annyi
vér?
Itt harczolánk, itt vett
körűl
Az ellenség hada,
Elől halál, hátul halál,
Ez rémes nap vala!
Akkor, miként a
férfigond,
Mogorva volt az
ég,
Most, mint a kis gyermek
szeme,
Szelíd és tiszta
kék.
Akkor, mint aggastyán
feje,
Hófejér volt a
föld,
Mostan, miként az
ifjunak
Reménye, olyan
zöld.
A légben akkor itt
zugó
Golyók röpűltek el,
A légben most fejem fölött
Pacsírta énekel.
Láttunk itt akkor a
sikon
Véres halottakat,
S hol a holtak feküttenek,
Most ott virág fakad.
Ki gondolná, ki
mondaná,
Hogy e hely
csatatér?
Hogy néhány rövid hét
előtt
Itt folyt el annyi
vér?
9. Petőfi Sándor – Csatában
A kötet Medgyest nevezi meg a vers alatt.
A földön is
harag,
Az égen is harag!
Kifolyt piros vér és
Piros napsugarak!
A lemenő nap
oly
Vad bíborban ragyog!
Előre, katonák,
Előre, magyarok!
Komoly felhők
közül
Bámul reánk a nap,
Rettentő szuronyok
Füstben csillámlanak,
A sűrü
lomha füst
Sötéten
gomolyog,
Előre,
katonák,
Előre,
magyarok!
Ropog, hosszan
ropog
Csatárok fegyvere,
Ágyúk bömbölnek, hogy
Reng a világ bele;
Te ég,
te föld, talán
Most
összeomlotok!
Előre,
katonák,
Előre
magyarok!
Szilaj lelkesedés
Foly bennem, mint tüzár,
A vérszag és a füst
Megrészegíte
már,
Előre rontok én,
Ha élek, ha halok!
Utánam, katonák,
Utánam,
magyarok!
10. Petőfi Sándor – El innét, el a városból…
A városból kikívánkozó költő versének helymegjelölése Kolozsvár.
El innét, el a
városból,
Fogjatok be
hamarjába,
Hadd rohanjak, hadd
röpűljek
Más vidékre, más
országba!
Mint kivánkozám e
helyre,
Lelkemet mint vonta a
vágy!
S ugyanez az érzelem
most
Von tovább, maradni nem
hágy.
Nevezetes ez a
város,
Tekintetem
szerteszéjjel
Mint az üstökös
kalandoz
S nem telik be
nézésével.
Összevissza
tarkabarkán
Állnak új és régi
házak,
Mintha képviselve
volna
Itten minden eltünt
század.
S történetkönyv ez a
város,
A történetek nagy
könyve,
Minden utcza és minden
kő
Nagy dolgokról beszél
benne.
S a magyar szó árad
itten
Mindenütt, a merre
járok,
Édes hangok, kedves
hangok,
Illatoznak, mint
virágok.
S még is mindezek
daczára
El innét, sőt ép ezért
el,
Hogy a megszokás utol
ne
Érjen prózai
kezével.
S szemeimről azt a
fényes
Rózsafátyolt le ne
tépje,
Melyen át e várost
nézem,
Elmerülve
tündérkéjbe.
Igy maradj meg, szép
Kolozsvár,
Igy maradj te
emlékimben,
Ily kedvesen, ily
dicsően…
El tehát, el gyorsan
innen!
11. Petőfi Sándor – September végén
A koltói nászút verse. Koltó történetileg a Partiumhoz tartozik, itt a tágabb értelemben vett erdélyi irodalmi táj részeként szerepel.
Még nyílnak a völgyben a kerti
virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak
előtt,
De látod amottan a téli
világot?
Már hó takará el a bérczi
tetőt.
Még ifju szivemben a
lángsugarú nyár
S még benne virít az
egész kikelet,
De íme sötét hajam
őszbe vegyűl már,
A tél dere már
megüté fejemet.
Elhull a virág, eliramlik az
élet…
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe
ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd
le,
Holnap nem omolsz-e sirom
fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el,
tetemimre
Könnyezve borítasz-e
szemfödelet?
S rá bírhat-e majdan egy
ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az
én nevemet?
Ha eldobod egykor az özvegyi
fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul
akaszd,
Én feljövök érte a síri
világból
Az éj közepén, s oda
leviszem azt,
Letörleni véle
könyűimet érted,
Ki könnyeden
elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit
bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott
is örökre szeret!
12. Petőfi Sándor – Beszél a fákkal a bús őszi szél…
A vers alatt Koltó neve áll. A kertben egyszerre van jelen a szerelem csöndje és a szabadságharcok emléke.
Beszél a fákkal a bús őszi
szél,
Halkan beszélget, nem hallhatni
meg;
Vajon mit mond nekik?
beszédire
A fák merengve rázzák
fejöket.
Dél s est között van az idő,
nyujtózom
A pamlagon végig
kényelmesen…
Keblemre hajtva
fejecskéjét, alszik
Kis feleségem
mélyen, csendesen.
Egyik kezemben édes
szendergőm
Szelídeden hullámzó
kebele,
Másik kezemben imakönyvem:
a
Szabadságháborúk
története!
Minden betűje
üstököscsillagként
Nyargal keresztül
magas lelkemen…
Keblemre hajtva
fejecskéjét, alszik
Kis feleségem
mélyen, csendesen.
Arany csal s ostor kerget
tégedet
A zsarnokért megvíni,
szolganép,
És a szabadság? egyet
mosolyog,
S mind, a ki híve, a
harcztérre lép,
S érette, mint a szép
lyánytól virágot,
Sebet, halált oly
jó kedvvel veszen…
Keblemre hajtva
fejecskéjét, alszik
Kis feleségem
mélyen, csendesen.
Hány drága élet hullt már
érted el,
Oh szent szabadság! és mi
haszna van?
De lesz, ha nincs; tiéd a
diadal
Majd a csatáknak
utósóiban,
S halottaidért bosszut is
fogsz állni,
S a bosszuállás rettentő
leszen!…
Keblemre hajtva fejecskéjét,
alszik
Kis feleségem mélyen,
csendesen.
Vérpanoráma leng előttem
el,
A jövendő kor
jelenései,
Saját vérök tavába fúlnak
bé
A szabadságnak
ellenségei!…
Egy kis mennydörgés
szívem dobogása,
S villámok futnak
által fejemen,
S keblemre hajtva
fejecskéjét, alszik
Kis feleségem
mélyen, csendesen.
A Radnai-havasok Reményik Sándor verseiben
A következő tizenhárom vers közös helyszíne Radnaborberek és környéke. Reményik az 1921 nyarán itt írt verseit a Vadvizek zúgása kötetben adta közre.
13. Reményik Sándor – Bevezető ének
Hallod? ezek a vadvizek!
Ezt hallom én itt nappal, éjjel.
Magányom boldog szigetét
Körülharsogják szent zenével,
Monoton, szent, örök zenével.
E zúgás mellett alszom el,
E zúgás mindent túlkiált:
Töprengést, gondot, szenvedélyt,
Lelki sebet, lelki halált,
E zúgás mindent túlkiált.
Hallod: ezek a vadvizek!
Nincs több ily édes dajkadal.
Távol: bogárkazümmögés,
Közel: kőtörő viadal.
Szálfákat sodró viadal!
Most elsűlyedt a nagyvilág.
Csak e völgy van, s e vadvizek.
Tőlük tanulok énekelni,
Rájok nézek, bennök hiszek.
Hadd zúgjanak a vadvizek!
14. Reményik Sándor – A kis templom a nagy dómban
Fölötte égig ér a szirt.
Olyan filigrán, oly kicsi.
Harangja elhaló szavát
Ezer gúnyos harangvirág
Az erdőn túlcsilingeli.
Fenn Isten jár a csúcsokon.
Amerre fényben elhalad:
Testőrei: dárdás fenyők
Állnak titáni sorfalat,
A szirt felett, s az ég alatt.
Dördül az ormok orgonája,
Az Ünőkőre boru száll.
A mérhetetlen szikladómban
A kis fatemplom félve áll;
Belőle félve száll az ének,
A dicséret a dóm urának:
A magasságok Istenének.
Mert emberkéz emelte csak.
Fenn az Úr lépked hallgatag,
A maga-épitette dómban:
Önnön művében elmerűl:
Az örök-szépben, örök-jóban.
Fenn az Úr lépked hallgatag.
A fenyők némán szalutálnak.
Ő néha-néha fölriad,
S visszaköszön testőrhadának,
A sok sötét, szurkos titánnak.
15. Reményik Sándor – Szentivánéj a havason
Itt meghaltak az istenek:
Oberon és Titania.
Csak Pán él, s Pán itt oly hideg.
Nem mulatós, tréfás nagyúr,
Komoly, komor, ködben vonúl,
S az útja meredek.
A tündérseregek
Alusznak bedőlt bányamélyben.
Jánosbogár se száll.
Itt nincs ma mámor
Se holdfényvezénylette éji bál.
Nincs táncraperdítő borocska, –
Csak pár halavány csillagocska
Virrasztja az Ünőkő tetejét.
16. Reményik Sándor – A holt fenyő
A holt fenyő pirosba öltözik.
Ha látsz egy foltot,
Egy rozsdavörös foltot
A haragoszöld tenger közepén:
Ereszd le messzekémlő látcsöved,
S mondj egy imát a holtak üdveér’.
Az a halál.
Nem a lomberdők szelid őszi disze,
Amelyre új élet következik.
Ez a pirosban ünneplő halál,
Ez a dacos halál,
Ez tudja már, hogy nincs feltámadás.
És mégis áll,
Halott bajnok az élő katonák közt.
Mivel másutt nincsen számára hely.
17. Reményik Sándor – Havasi feszület
Halványpiros hegyi virág
Öleli lábát a keresztnek;
Távolról a sötét fenyők:
Titoktudó konok erők
Feléje gyökeret eresztnek.
És ölelik a föld alatt.
Igy rejtik el imádatuk.
Olyan szép itt és oly szabad!
Alatta kanyarog az út
És még mélyebben a patak.
Szent arcán kín – s örök remény.
A zúgó vízbe letekint, –
S mosolyg a vad patak dühén.
18. Reményik Sándor – A fenyők álma
A fellegek a fenyők álmai.
Az ágak között megrekednek.
Azután futásnak erednek,
Vagy halkan suhannak odább,
Mint foghatatlan, lenge holmi,
Testetlen, fátylas délibáb.
Az álmok sorsa: eloszolni.
Néha úgy szállnak, fehér csipkeként,
Hogy alig-alig fedik el a fényt.
Ezek a boldog álmok.
Aki ily álmot látott,
Annak a fának hálálkodni kell.
És hogyan hálálkodik a fenyő?
Hogy ezerszeres illatot lehel.
S néha jönnek gomolygón, nehezen,
Szurony se szaggatja meg odafenn,
Csak néha üti át
Egy órjás dárdáját a fellegen.
Ezek a gonosz álmok.
Aki ily álmot látott,
Recscsenve jajdul, álmában kiált,
Lát fekete vért és piros halált.
De lassan elszáll jó és gonosz álom,
Valahol virrad már a láthatáron,
Oszlik a köd,
A pára már kevés.
Aranyderüvel messze valahol
A kék ég jő: az örök ébredés.
19. Reményik Sándor – Vizek ha találkoznak
Harsogva jő két vadpatak,
Egy harmadik, egy negyedik,
Külön kis völgyből mindenik, –
De egymás felé tartanak.
Alább a sodruk sebesebb,
Alább már malmot hajtanak,
Fűrészt lendítnek rönköt vágni.
Mennek – és nem fognak megállni!
A forráspontjuk messze-messze
Rejlik az Ünőkő alatt,
Egyike itt, a másiké amott.
De álmukban már látják társukat,
Akihez vágy ragadja őket,
S a testvér felé küzdik magukat.
Vadúl birkóznak fával, kővel. –
És győznek – egyesült erővel.
20. Reményik Sándor – Az Ünőkő
Ez a király.
A ködkoronás, rejtelmes nagyúr,
Aki uralkodik itt mindenen,
Mindenbe beleszól,
Mindenben benne van,
Minden fenyőnek Ő a háttere.
Ő az, ki mindig sejtteti magát,
De nem mutatja meg, csak néha-néha,
Ha tiszta este van –
És a szivekben méltó áhitat.
Először holdvilágnál láttam Őt –
És nem tudtam, hogy Ő az.
Olyan volt, mint egy óriási árny,
Minden csöpp fényességet beborító.
Nagyobb volt, mint az éj,
Nagyobb volt, mint a csend,
Nagyobb, mint minden eddig tudott nagyság.
Olyan nagy volt,
S a holdfényben oly kicsi voltam én,
Hogy némán levettem a kalapom.
21. Reményik Sándor – Az utolsó ház
A fűrészmalmon túl vagyok.
S ez itt az utolsó faház.
Ablakából a gyertyafény
Úgy lobog elő, mint a láz
Ijedt, beteg gyerek szeméből.
Valami fázás összeráz.
Itten végződik valami
És kezdődik valami más.
Valami nagyobb hatalom.
Ez itt az utolsó faház
S túl rajta zajlik a vadon.
Elvész az út a vak sötétbe.
Rémeket lát a házikó
S az éjbe kémlel lázban égve.
Túl rajta zajlik a vadon,
Vagy hallgat; ám a hallgatása
Még sokkalta félelmesebb.
Visszavonúlt a kis telep
S visszavonúlva hagyta itt
Hátvédnek ezt a házikót.
És rábízta a titkait
És minden embernek-valót.
Nem előőrs, – hátvéd ez itt.
Túl rajta nyoma vész az útnak, –
Az embergőgnek takarodót fúnak.
Túl rajta már a patakon
Rézsut nagy szálfák dőltek át,
Ágak, kövek, kavargó tajték,
Dühöngő összevisszaság.
Itt kezdődik a másik hatalom:
Az ősellenség előőrsei.
A házikón túl győzött a vadon.
22. Reményik Sándor – A szemérmes sziklák
A sziklák itten oly szemérmesek:
Fenyőágakkal takargatják
Gránitbordáik szörnyü éleit.
Még cserje is akad imitt-amott,
Valóságos lomb,
Ősszel hulló, tavasztváró levél,
Tiszavirág a halhatatlan zöldben.
Még cserje is akad imitt-amott
Takarónak a szűz szirtek fölé.
A sziklák itten oly szemérmesek,
Úgy rejtik a bennük ülő erőt,
A lappangó hatalmat.
Nem kiabálnak, nem fenyegetőznek,
Vad meztelenségük’,
Feszülő izmaik’ nem mutogatják,
Nem üvöltik alá
A magasságból a vándor fejére:
Mindjárt reád szakadunk, nyomorúlt!
Hanem, ha jönne egyszer buja ember,
S taposná a zöldet fejük fölött,
S úgy hozná végzete,
Hogy egyszer félre lépne:
A magasságból lebucskázó teste
Ezeken a szemérmes szirteken
Véres rongyokba szaggatná magát.
23. Reményik Sándor – Gyopár
Azt mondta valaki:
A Korongyoson gyopár is terem.
Azóta vágyaimnak netovábbja
A Korongyos-tető.
Róla álmodom nappal-éjjel,
S a pici fehér csillagokról,
Mik szikráznak a vad kövek között.
Mert úgy lehet:
Egy hullócsillag szállt alá oda,
Ép a Korongyos tetejére.
Honnan indult: ki tudja azt?
Talán egy nagyváros felett
Látta útrakelni egy ífju pár.
Sikoltó ívét elkisérték szemmel,
Míg legörbűlt a sötét horizontra.
Találgatták: Vajjon hol nyugszik meg?
Hát ide hullt.
Ide, a Korongyos-tetőre.
Ezer darabra hullott széjjel,
De üdvösségét megtalálta.
S minden kis része csillagalakú lett:
Igy született a havasi gyopár.
24. Reményik Sándor – Izvor
Megtudtam ezt is:
A patak nevét,
A dajkámét, ki esténkint dalol,
S az őserdőnek minden erejét
A völgybe hozza le.
Ó be mélyek, be csöndesek az esték,
Igy, egyedűl, – vele.
Megtudtam ezt is,
A patak nevét,
Hogy nevén nevezhessem a Magányt,
Mint egy titokzatos tündérleányt:
Izvor, Izvor!
25. Reményik Sándor – Lovas favágó
Lovon jő, nem gyalog,
Lovon jő, hallgatag:
Komor erő.
A piros alkonyat
Mögötte jő
És megnöveszti furcsán, feketén.
A fejszét vállára vetette,
Mint halál a kaszát,
Úgy lovagol
A fenyveseken át
És megvetőn tekintget szerteszét.
A fenyők sötét gyűlölettel nézik:
A hóhér ott megyen!
Vajjon kivel tart ma leszámolást?
Veled? Velem?
És holnap ki kerül a bárd alá?
A fenyők sötét gyűlölettel nézik
És zúgnak, mint az összeesküvők.
S megszólal egy: Én holnap meghalok, –
De zuhanva, még összezúzom őt!
És zúgnak, mint az összeesküvők.
