Boszorkányokkal kapcsolatos hiedelmek

A boszorkány alakja évezredek óta izgatja az emberi képzeletet, egy összetett és sokrétű szimbólum, amely egyszerre testesíti meg a félelmet a megmagyarázhatatlantól, a természet rejtett erői iránti tiszteletet, és a társadalmi normáktól eltérő egyénekkel szembeni gyanakvást. A boszorkánysággal kapcsolatos hiedelmek nem csupán sötét babonák gyűjteményei; sokkal inkább egy adott közösség világképének, szorongásainak és tudásának lenyomatai, amelyekben a gyógyítás és a rontás, a bölcsesség és a gonoszság elválaszthatatlanul összefonódik. Ez a figura a néphagyományban ritkán egyértelműen jó vagy rossz, sokkal inkább egyfajta határterületen mozog az emberi és a természetfeletti világ között.

A következőkben egy mélyreható utazásra hívlak, hogy felfedezzük a magyar néphagyomány boszorkányképének gazdag és szövevényes világát. Megvizsgáljuk, kiket tartottak boszorkánynak, milyen képességekkel ruházták fel őket, és hogyan próbáltak védekezni feltételezett rontásaik ellen. Kitérünk a hiedelmek mögött rejlő társadalmi és pszichológiai mozgatórugókra, a jeles napokhoz kötődő mágikus praktikákra, és arra is, hogyan él tovább és alakul át a boszorkány alakja a modern korban, a népmeséktől egészen a wicca mozgalomig. Célunk, hogy a sztereotípiák mögé nézve megértsük azt a kulturális örökséget, amely formálta ezt a lenyűgöző és gyakran félreértett jelenséget.

A boszorkány alakja a magyar néphagyományban

A magyar kultúrkörben a boszorkány alakja rendkívül sokszínű, és jelentősen eltér a nyugat-európai, inkvizíciós kép által sulykolt sátánista figurától. Bár a kereszténység hatására megjelentek a démoni elemek, a magyar néphit boszorkánya sokkal inkább a természeti erők ismerője, egy olyan személy, aki a közösség láthatatlan szabályrendszerén kívül vagy annak peremén él, és képes befolyásolni a sorsot, a termést vagy az egészséget. Hatalma nem feltétlenül az ördögtől származott, sokkal inkább egyfajta ősi, rejtett tudásból.

Ki lehetett boszorkány? a gyanú árnyékában

A gyanú bárkire rávetülhetett, aki valamilyen módon eltért az átlagtól, kilógott a falu zárt közösségének rendjéből. A boszorkányság vádja gyakran egyfajta társadalmi szelepként működött, amelyen keresztül a közösség levezethette a feszültségeket, és magyarázatot találhatott a megmagyarázhatatlan csapásokra, legyen az betegség, állatelhullás vagy természeti kár.

A leggyakrabban az alábbi csoportokba tartozó személyeket vádolták meg:

• Idős, egyedülálló nők: A magányosan élő, esetleg özvegy asszonyok, akiknek nem volt férfi védelmezőjük, könnyű célponttá váltak. Különös viselkedésük, morgolódásuk vagy éppen a falu ügyeibe való túlzott belelátásuk gyanút kelthetett.
• Gyógyítók és bábák: Azok az asszonyok, akik értettek a füvekhez, gyógymódokhoz, és segítettek a szüléseknél, a tudásuk miatt egyszerre voltak megbecsült és félt alakjai a közösségnek. Ha egy gyógyítás balul sült el, vagy egy újszülött meghalt, a segítő szándék könnyen rontás vádjává fordult.
• Fizikai megkülönböztető jegyekkel rendelkezők: Egy feltűnő anyajegy, egy testi hiba, az összenőtt szemöldök vagy a sántítás mind-mind „ördögi jelnek” számíthatott a babonás emberek szemében.
• Szociálisan elszigetelődött személyek: Akik nem vettek részt a közösségi életben, zárkózottak voltak, vagy egyszerűen csak irigységet váltottak ki a többiekből a vagyonuk vagy a szerencséjük miatt, szintén könnyen a gyanú árnyékába kerülhettek.
• Szokatlan tudással bírók: Aki olvasni tudott egy írástudatlan közegben, vagy olyan ismeretei voltak, amelyek a többiek számára misztikusnak tűntek, szintén gyanússá válhatott.

“A boszorkány nem született, hanem a közösség teremtette. A félelem, az irigység és a tudatlanság formálta alakját egy szomszédból, egy rokonból, egy gyógyítóból, bárkiből, aki éppen kéznél volt, hogy magyarázatot adjon a bajra.”

A boszorkányok két típusa: a rontó és a tudó

A magyar néphagyomány egy nagyon fontos különbséget tesz a boszorkányok két alapvető típusa között. Ez a megkülönböztetés árnyalja a képet, és megmutatja, hogy a boszorkánysághoz nemcsak negatív, hanem ambivalens vagy akár pozitív tevékenységeket is társítottak.

Az egyik csoportba a rontó boszorkány tartozott. Ő volt a klasszikus, rosszindulatú figura, akitől mindenki rettegett. Tevékenységei kifejezetten kártékonyak voltak: megátkozta az embereket és az állatokat, betegséget küldött, elapasztotta a tehenek tejét, jégesőt hozott a termésre, és szerelmi bánatot okozott. A rontó boszorkány hatalmát gyakran irigységből, bosszúvágyból vagy egyszerű gonoszságból használta. Ő volt az, aki ellen védekezni kellett, akitől óvták a gyermekeket és az állatokat.

A másik típus a tudó boszorkány vagy más néven tudós asszony, javasasszony. Ő egy sokkal összetettebb karakter. Rendelkezett a természetfeletti erőkkel, de azokat nem feltétlenül rosszra használta. Hozzá fordultak az emberek, ha bajuk volt: gyógyítást kérték tőle, elveszett tárgyak vagy állatok megtalálásában reménykedtek a segítségében, és gyakran őt keresték fel szerelmi varázslatokért is. A tudó asszony legfontosabb feladata azonban a rontás elhárítása volt. Képes volt felismerni, hogy ki és milyen átkot tett valakire, és ismerte azokat a praktikákat, amelyekkel az ártó mágiát semlegesíteni vagy visszafordítani lehetett. Ő volt a rontás ellenszere, egyfajta mágikus szakember, akinek a szolgálatait – bár félve – de igénybe vették. A határvonal a két típus között azonban nem volt mindig éles; egy tudó asszony is használhatta hatalmát ártó szándékkal, ha felbosszantották.

A boszorkányok tevékenységei és képességei

A néphit a boszorkányokat rendkívüli, az átlagember számára elérhetetlen képességekkel ruházta fel. Ezek a tevékenységek a mindennapi élet legapróbb részleteitől kezdve a legnagyobb természeti jelenségekig terjedtek, lefedve mindazokat a területeket, ahol az emberek tehetetlennek érezték magukat.

A rontás és a bűbáj mindennapi formái

A boszorkányok leggyakoribb tevékenysége a rontás volt, amely számtalan formát ölthetett. Ezek a hiedelmek szorosan kapcsolódtak a paraszti életmódhoz, a mezőgazdasághoz és az állattartáshoz.

• Szemverés (igézés): Az egyik legelterjedtebb hiedelem a szemverés volt, amely szerint egy rosszindulatú, „veres” szemű ember puszta nézésével is képes ártani, különösen a csecsemőkre, a fiatal állatokra és a szép termésre. A szemverés hirtelen rosszullétet, betegséget, sírást okozhatott. A védekezés egyik módja a piros szalag volt, amit a gyermek csuklójára vagy az állat szarvára kötöttek.
• Tejhason elvétele: Az egyik legrettegettebb boszorkányos praktika a tejhason ellopása volt. A hiedelem szerint a boszorkány képes volt elvenni a tehenek tejét anélkül, hogy fizikailag a közelükben lett volna. Ezt megtehette úgy, hogy az istálló küszöbére vagy a kapufélfára vizelt, de a legismertebb módszer az volt, amikor egy lepedőt vagy más textíliát terített ki a harmatos fűre, és azt „fejte”, miközben varázsigéket mormolt. Amit a lepedőből kicsavart, az a szomszéd tehenének teje volt.
• Betegségokozás: A hirtelen, megmagyarázhatatlan betegségeket, a lázat, a görcsöket, a terméketlenséget vagy az impotenciát gyakran boszorkányrontásnak tulajdonították. Az átkot tárgyakon keresztül is el lehetett küldeni: egy elásott tojás, egy küszöbbe szúrt szög vagy egy hajszál mind-mind mágikus közvetítő lehetett.
• Időjárás-mágia: A boszorkányoknak hatalmuk volt az időjárás felett is. Képesek voltak vihart, jégesőt támasztani, amely elverte a termést. Gyakran hitték, hogy a boszorkányok a viharfelhőkben lovagolnak, és onnan irányítják a pusztítást. A harangozás az egyik leghatékonyabb védekezési módnak számított a jégverés ellen, mert a szentelt harang hangja elűzi az ártó szellemeket.

Az alakváltás és a repülés misztériuma

A boszorkányok egyik leglátványosabb képessége az volt, hogy képesek voltak megváltoztatni az alakjukat és repülni. Ezek a hiedelmek a természetfelettivel való legközvetlenebb kapcsolatukat szimbolizálták.

Az alakváltás leggyakoribb formái a különböző állatok voltak. A boszorkány át tudott változni:

• Macskává: A fekete macska Európa-szerte a boszorkányok kísérője és egyik leggyakoribb alteregója. Éjszaka, ebben a formában tudtak észrevétlenül kémkedni, vagy beosonni az istállókba.
• Kutyává vagy farkassá: A félelmetesebb, agresszívabb megjelenésű állatok alakját is felvehették.
• Békává vagy varanggyá: Ezeket az állatokat gyakran a föld alatti, sötét erőkkel hozták kapcsolatba.
• Legyeddé vagy pillangóvá: Apró rovarok formájában bárhová bejuthattak, kihallgathatták a titkokat.

A repülés képessége szintén központi eleme volt a boszorkányhitnek. Bár a seprű a legismertebb eszköz, a magyar néphagyományban számos más tárgy is szolgált hátaslóként: ilyen volt a piszkafa, a sütőlapát, a guzsaly vagy akár egy pad. A repüléshez a hiedelem szerint különleges, hallucinogén növényekből készült kenőcsökkel kenték be a testüket, amelyek révén transzállapotba kerültek. Ez a „lélekröpítés” élménye adhatott alapot a repülésről szóló történeteknek.

A boszorkányszombat és a gyülekezőhelyek

A boszorkányok éjszakai gyülekezete, a boszorkányszombat a hiedelemvilág egyik legtitokzatosabb és legfélelmetesebb eseménye volt. Ezeket a gyűléseket általában elhagyatott, a világtól távol eső helyeken tartották, gyakran hegytetőkön, kereszteződéseknél vagy erdők mélyén. Magyarországon a leghíresebb boszorkánygyülekező hely a budai Gellért-hegy volt, de szinte minden régiónak megvolt a maga hírhedt helye (pl. a Tokaji-hegy, a Pilis).

A boszorkányszombatokon a hiedelem szerint az ördöggel találkoztak, akinek a tiszteletére vad táncokat jártak, lakomáztak, és orgiákat tartottak. Itt beszélték meg a következő időszak ártó cselekedeteit, és itt avatták be az új boszorkányokat is. A boszorkányszombatok leírásai gyakran a hivatalos egyházi tanítások és a népi fantázia keverékei, amelyekben a tiltott vágyak és a társadalmi rend megfordítása testesült meg.

“A boszorkányok képességei valójában az emberi tehetetlenség tükörképei voltak. Ahol a tudás véget ért, ott kezdődött a mágia birodalma, amely magyarázatot kínált a betegségre, a balszerencsére és a természet kiszámíthatatlanságára.”

Védekezés a boszorkányok ellen a népi praktikákban

A boszorkányoktól való félelem egy rendkívül gazdag és szerteágazó védekező mágiarendszert hívott életre. Az emberek mindennapjait átszőtték azok a rítusok, tárgyak és szokások, amelyek célja az ártó erők távoltartása, a rontás megelőzése vagy semlegesítése volt. Ezek a praktikák a közösség kollektív tudásának részét képezték, és generációról generációra öröklődtek.

Mágikus tárgyak és növények a ház körül

A ház és a porta védelme kiemelt fontosságú volt, hiszen ez jelentette a család biztonságos életterét. Számos apotropaikus (bajelhárító) tárgyat és növényt használtak, hogy a boszorkányokat és a gonosz szellemeket távol tartsák.

Ezek közül a legfontosabbak a következők voltak:

🌱 Fokhagyma: Talán a legismertebb és leguniverzálisabb rontás elleni szer. Fonatokat akasztottak az ajtó fölé, az ablakokba, vagy akár a zsebükben is hordták. Erős illatának és csípős ízének mágikus erőt tulajdonítottak.
🌿 Galagonya: Tüskés ágait az ajtó- és ablakkeretekbe tűzték, hogy a gonosz ne tudjon bejutni a házba. A tövis a hiedelem szerint fizikailag is megsebezte az ártó lényeket.
🌸 Berkenye: A berkenyefa ágait és bogyóit szintén erős védelmezőnek tartották, különösen a szemverés ellen.
🔥 Szentelt barka: A virágvasárnap szentelt barka egész évben védelmet nyújtott a ház népének és állatainak a villámcsapás, a betegség és a rontás ellen. A házban tartották, vagy a szántóföldekre vitték ki a jó termés reményében.
🔪 Éles tárgyak: A küszöb alá rejtett kés, az ajtó fölé akasztott kasza vagy sarló szintén hatásos védelmet nyújtott. A vas és az éles forma a hiedelem szerint elvágta a rontást.

A jeles napokhoz kötődő boszorkányűző szokások

Bizonyos naptári ünnepek, különösen az év fordulópontjai, mágikus szempontból kiemelt időszakoknak számítottak. Ilyenkor a hiedelem szerint a természetfeletti világ és az emberi világ közötti határok elvékonyodtak, és a boszorkányok különösen aktívak voltak. Éppen ezért ezekhez a napokhoz gazdag szokásrendszer kapcsolódott.

A boszorkányperek és a valóság sötét oldala

Fontos megemlíteni, hogy a boszorkányhiedelmeknek volt egy tragikus, történelmi vetülete is: a boszorkányperek kora. Bár Magyarországon a boszorkányüldözés sosem öltött olyan tömeges méreteket, mint Nyugat-Európa egyes részein, a 16. és 18. század között itt is több ezer embert, főként nőket fogtak perbe és végeztek ki boszorkányság vádjával.

A perek során a népi hiedelmek keveredtek a tanult, egyházi démonológiával. A vádak gyakran szomszédi viszályokból, irigységből vagy pletykákból indultak, de a hatóságok kezében intézményesített üldözéssé váltak. A legismertebb és legbrutálisabb magyarországi boszorkányper a szegedi nagy boszorkányper volt 1728-ban, ahol aszály és éhínség miatt 12 embert égettek meg máglyán a Boszorkányszigeten. A perek során kényszervallatással csikartak ki beismerő vallomásokat, és olyan próbáknak vetették alá a vádlottakat, mint a vízpróba. Ennek során a megkötözött vádlottat vízbe dobták; ha elmerült, ártatlannak, ha a vízen maradt, bűnösnek találták, mondván, a tiszta víz kiveti magából a gonoszt. Ez a gyakorlat szinte biztos halált jelentett mindkét esetben.

“A védekező mágia nem csupán babona volt, hanem a remény és a cselekvés eszköze egy olyan világban, ahol az ember ki volt szolgáltatva a természet erőinek. Egy fokhagymagerezd az ajtó felett a kontroll illúzióját adta a káosz felett.”

A boszorkányhit továbbélése és modern értelmezései

Bár a klasszikus értelemben vett boszorkányhit a felvilágosodás és a modern orvostudomány térnyerésével a háttérbe szorult, a boszorkány alakja és a hozzá kapcsolódó hiedelmek nem tűntek el nyomtalanul. Átalakultak, új formákat öltöttek, és ma is velünk élnek a kultúra legkülönbözőbb területein, a népmeséktől a modern spiritualitásig.

A népmeséktől a popkultúráig

A boszorkány a népmesék egyik állandó és központi szereplője. Itt gyakran a vasorrú bába archetípusában jelenik meg: egy gonosz, emberevő vénasszony, aki az erdő mélyén, mézeskalács házikóban vagy forgó palotában él. Ő a próbatételek és a veszélyek megtestesítője, akit a hősnek le kell győznie ahhoz, hogy elnyerje jutalmát. Ugyanakkor a mesékben is megjelenik a boszorkány kettőssége: néha segítőként, tanácsadóként lép fel, aki mágikus tárgyakkal vagy tudással látja el a főhőst.

A 20. és 21. század popkultúrája újra felfedezte és számtalan módon újraértelmezte a boszorkány alakját. A filmekben, sorozatokban és könyvekben a boszorkány lehet gonosz szörnyeteg, félreértett számkivetett, csábító végzet asszonya, vagy éppen egy feminista ikon, aki erejét a patriarchális társadalommal szemben használja. Ez a sokszínűség jól mutatja, hogy a boszorkány figurája továbbra is alkalmas arra, hogy a társadalom aktuális félelmeit, vágyait és konfliktusait vetítsük bele.

Újpogányság és a wicca: a boszorkány rehabilitációja

A 20. század közepén egy új vallási mozgalom jelent meg, amely tudatosan vállalta a “boszorkányság” megnevezést, de teljesen új tartalommal töltötte meg. A wicca és más újpogány irányzatok a boszorkányt nem a gonosz megtestesítőjének, hanem a természet tisztelőjének, a régi istenek és istennők papnőjének tekintik.

Ez a modern boszorkányság gyökeresen szakít a történelmi sztereotípiákkal:

• Természetközpontúság: Középpontjában a természet körforgásának (évszakok, holdfázisok) tisztelete áll. A mágia itt nem a természet megerőszakolása, hanem azzal való harmonikus együttműködés.
• Isteni polaritás: Az ördögimádat helyett egy Isten és egy Istennő kettősét, vagy politeista panteont tisztelnek, különös hangsúlyt fektetve a női isteni minőségre, a Nagy Istennőre.
• Etikai kódex: A wicca egyik legfontosabb alapelve a „Tégy, amit akarsz, de ne árts senkinek.” Ez kizárja a fekete mágiát és a rontást.
• Személyes fejlődés: A modern boszorkányság egy spirituális út, amelynek célja az önismeret, a gyógyulás és a személyes erő (empowerment) megtalálása.

Ebben az értelmezésben a boszorkány alakja a rehabilitáción esik át: a történelmi üldöztetés áldozatából a női erő, a függetlenség és a természettel való ősi kapcsolat szimbólumává válik.

Az alábbi táblázat bemutatja a legfontosabb különbségeket a néphagyomány boszorkányképe és a modern wicca értelmezés között:

“A boszorkány alakja sosem hal meg, csupán átalakul. Ahogy változik a világ, úgy változik az is, amit a boszorkányban látunk: a félelmeinket, a reményeinket, vagy éppen a szabadság iránti vágyunkat.”

Gyakran ismételt kérdések a boszorkányhiedelmekről

Tényleg léteztek boszorkányok?

Erre a kérdésre a válasz attól függ, mit értünk “boszorkány” alatt. Ha a természetfeletti képességekkel bíró, seprűn repülő, alakváltó lényekre gondolunk, akkor a válasz nem, ezek a népi fantázia és a hiedelmek szüleményei. Azonban ha azokra az emberekre gondolunk, akiket a közösségük boszorkánynak tartott, akkor a válasz egyértelműen igen. Léteztek gyógyító asszonyok, bábák, javasok, akik a népi orvoslás és a gyógynövények szakértői voltak. Léteztek olyan emberek is, akik a közösség peremére szorultak, és akiket a babonás félelem célpontjává tett. A boszorkányperek áldozatai pedig tragikusan valóságos, hús-vér emberek voltak.

Miben különbözik a magyar boszorkány a nyugat-európaitól?

Bár vannak átfedések, a magyar néphit boszorkánya több szempontból is eltér a nyugat-európai, különösen a német vagy francia területeken elterjedt képtől. Az egyik legfontosabb különbség a tudó asszony hangsúlyos szerepe, aki egyfajta pozitív vagy ambivalens mágikus szakemberként működött. Nyugat-Európában a boszorkányságot sokkal inkább az ördöggel kötött szövetségként, sátánizmusként értelmezték, míg a magyar hiedelmekben ez az elem kevésbé volt központi, és a boszorkány ereje gyakran a természet rejtett tudásából fakadt. Emellett a magyar hiedelemvilágnak vannak olyan egyedi elemei, mint a tejhason elvételének specifikus módszerei vagy a Luca székének hagyománya.

Mi az a Luca széke és miért volt fontos?

A Luca széke az egyik legismertebb magyar, boszorkánylátó praktika, amely Luca napjához (december 13.) kötődik. A hagyomány szerint ezen a napon kellett elkezdeni készíteni egy széket vagy zsámolyt, kilencféle fából, és minden nap csak egyetlen műveletet volt szabad rajta elvégezni. A széknek pontosan karácsony éjjelére, az éjféli misére kellett elkészülnie. Aki a misén felállt rá, az megláthatta a gyülekezetben a boszorkányokat, akiknek a hiedelem szerint szarvuk volt. Azonban a leleplezés után azonnal menekülni kellett, és mákot szórni maguk után, mert a boszorkányok üldözőbe vették a látót. A mákszemeket a boszorkányoknak fel kellett szedegetniük, ami időt adott a menekülésre. A Luca széke a rejtett, ártó szándékok leleplezésének szimbóluma volt.

Élnek még ma is ezek a hiedelmek?

A boszorkányokról és a rontásról szóló hiedelmek a maguk eredeti, komplex formájában ma már leginkább csak a néprajzi gyűjtésekben és a hagyományőrző közösségek emlékezetében élnek. Azonban számos elemük beépült a köztudatba, és babonák formájában tovább él. Ilyen például a szemveréstől való félelem (“ne nézd úgy, megvered szemmel”), a lekopogás, a fekete macskától való tartózkodás vagy a piros szalag használata a csecsemők védelmében. A modern világban, ahol a tudomány sok mindent megmagyaráz, az embereknek még mindig szükségük van rituálékra és szimbólumokra, hogy kezeljék a bizonytalanságot és a félelmet. Ezek a töredékek a régi hiedelemvilág továbbélését bizonyítják.

További érdekes hagyományok:

• Tisztálkodással kapcsolatos népszokások, hagyományok
• Udvarlással kapcsolatos magyar népszokások, hagyományok
• Vízzel kapcsolatos népszokások, hagyományok